Néhány bejegyzéssel korábban a Szabadság tér kapcsán már írtam arról, mennyire rizikós is az, amikor századfordulós házakra új emelet kerül.

A mellékelt képen lévő épület bizonyára vízválasztó, biztosan lesznek olyanok, akiknek tetszik, és lesznek olyanok, akik túl merésznek, vagy egyenesen rondának találják. Megmondom őszintén, én az első csoportba tartozom.

Az épület látványához hozzájárul az előtte található szökőkút, melynek formája rímel a ház hasáb formájára, való igaz, hogy ezt a látványt csak a Szabadság tér felől érkezve élvezhetjük. Azért kút nélkül sem rossz, sőt.

Ahogy én látom, itt valami olyasmi történt, hogy mindannak, amit az eredeti, az „anyaépület” magában hordozott, annak a ráépítés pont az ellenkezőjét hordozza.

Az épület alul világos, felül sötét, alul vízszintes tagoltságú, felül inkább függőleges (azért vannak vízszintesen futó vonalak - ez is érdekes), alul díszes, felül puritán, alul kicsik az ablakok és jól láthatóan mutatják, hol válnak el egymástól az emeletek, felül nagyok és magasak, és hogy a belső szintek hol válnak el egymástól, arra csak tippelhetünk, mert a homlokzaton erre nem történik utalás.

Az külön tetszik, hogy az alsó épület kapta a világosabb színt, ezzel a ráépítés mintha finoman a háttérbe vonulna, átengedve a figyelmet a lenti szinteknek, így minden egyensúly ellenére, a főszereplő mégiscsak az eredeti épületrész marad.

Mindez annyira ellentmondásos, hogy amikor először megláttam, szinte zavarba jöttem.

Ez az ellentétesség egyfajta feszültséget ad, és közben olyan egységgé forrasztja az épületet, mint amilyen egységet a sakktábla fekete-fehér mezői adnak. Tovább erősíti az összetartozást a szépség és az igényesség egyenlő mércéje. A felhasznált anyagok szépsége, a részletek finom kidolgozottsága, valamint a paritásban rejlő erő az, ami az épületnek kiegyensúlyozott, kompakt esztétikumot ad.

Az internet rohamos fejlődésének következtében az emberek felcserélik majd a könyvet a számítógép képernyőjére, és könyvesbolt helyett a világhálón szerzik majd be a legújabb olvasnivalót, a hagyományos, régimódi könyvesboltok pedig lehúzhatják a rolót … hangzott a jóslat a kilencvenes évek második felétől, és lássuk be, van benne valami igazság. Az internet valóban minden téren hódít, így a könyvek világa sem maradhat ki azon területek közül, melyek új módon jelennek meg életünkben. Van azonban valami, ami sosem változik, amely egy webes áruházhoz sem mérhető, és talán még az összehasonlítás gondolata is szentségtörésnek minősül: ez pedig a könyvesbolt, méghozzá nem is akármelyik, hanem egy olyan igazi, régimódi könyvesbolt. Budapesten az elmúlt években szerencsére nagyon sok könyvesbolt, könyvesház nyitotta meg kapuit, és szerencsére a legtöbbjük tükrözi azt a vágyat, mely valamilyen módon újra megteremti azt a világot, melyet könyvekhez, az olvasáshoz kötünk. Ilyen világot teremt az Atlantisz könyvesbolt is a Király utca elején, az Anker házban.

Az üzlet portálja visszafogott és igényes, így az, akit csak egy kicsit is vonz a könyvek világa (és az is akit talán egyáltalán nem) nem mehet el mellette anélkül, hogy meg ne állna és meg ne csodálná azt. Az elénk táruló kép egységes és szépen elrendezett, tükrözi az utca valamikori hangulatát és stílusában is pontosan illik a házhoz, melyben helyet kapott. Az üzletet keretező nagy fekete táblák arany betűkkel hirdetik a kínálatot, nem hivalkodóan, csak épp annyira, hogy arra a járókelő időben felfigyeljen, az pedig már csak a könyvesboltba betérő olvasni vágyó vagy épp csak nézelődő jutalma, hogy a belső kialakítás is a külső igényességet tükrözi, ugyanazt az visszafogott eleganciát viseli magán, mint az utcai portál.

Az Atlantisz könyvesbolt szép példája annak a törekvésnek, mely ízlésesen próbálja megóvni azt, amit a múlt örökségként hagyott ránk, és igényesen vegyíti azt a kornak megfelelő tartalommal, hogy megfeleljen a 21. század kihívásainak. Jó lenne még több ilyet látni!

Városunkban körülbelül 6-8 évvel ezelőtt jelentek meg az új-generációs parkolóautomaták, két verzióban is, a leggyakoribbak a Centrum Kft. által kihelyezett fájdalmas-kék színben pompázó embermagasságú fémdobozok. Korábban is volt a városban parkolóautomata, sőt, igazából parkolóóra, talán emlékszünk még rá, fémlábon csúcsára állított körcikk formájú dobozka, kis piros kapcsolóval. Nos, szépnek éppen ezeket sem mondtam volna, de legalább nem foglaltak sok helyet és semleges fém-szürke színük volt, a maiakhoz képest egészen szolid, visszafogott darabok v oltak. Ráadásul, ahogy azt kell, az úttest mellett, a járdaszélen kaptak helyet. Nem úgy udódaik. Ezek nem ritkán a házfalak tövében, a járda vagy az utcasarok kellős közepén állnak. Ja, hogy a gyalogosoknak kerülgetni kell őket? Na és?

A helyzet szépségét fokozza, hogy a parkolási társulás (Centrum Kft.) kiadta a parkolóautomaták oldalát reklámfelületnek. Erre a célra, az egyébként sima felületre plusz reklámtartó keretet, meg plexilapocskát szerkesztettek, így aztán, különböző kusza formában, az automatán rengeteg információ, kép és szöveg jelenik meg, az már más kérdés, hogy éppen csak az eredeti funkciója vész el, úgy kell megkeresni, hol kell bedobni a pénzt, az meg már fel sem tűnik, hogy van itt néminemű információ a mobilparkolásról is.

A felületek karbantartásának kérdése bizonyára újabb viták tárgyát adja. Vajon mi lesz a matricával, ha összefirkálták, kifakult, lehámlott? Eltávolítása újabb költség, nem hiányzik ez senkinek sem, így a felpöndörödött, szétrepedezett reklám tovább díszíti az utcaképet. Mi pedig, városi halandók, séta közben, vagy az autóból kiszállva, csak kerülgetjük ezeket ormótlan, ronda automatákat és ha egy újabb reklámmal bombáznak bennünket, elfordítjuk a fejünket, ugyan ki kíváncsi erre, mindig és mindenhol …

Attól tartok, a reklám téma blogunkon még többször elő fog kerülni, azonban már itt fontosnak tartom megjegyezni, kis hazánkban mennyisége messze meghaladja az európai átlagot.

Az a reklámdömping, ami nálunk van, egész egyszerűen vizuális környezetszennyezés, mert az a mennyiség, és az a forma, ahogyan megjelenik, nem más, mint szemét. Bármerre nézünk, harsány színű táblákat, matricákat látunk, az aluljárókban, a mozgólépcsők mellett a falon, de ha valaki elfordulna, mert nem kíváncsi rá, hát lenyomják a torkán, mert reklámok vannak a másik oldalon is, a fogódzkodó mellett, nincs üresjárat még véletlenül sem. Reklám a Combino oldalán, és egyáltalán, mindenféle jármű oldalán. Teljesen általános jelenség, hogy az üzletek minden egyes kirakat fölé kiírják a nevüket, hátha az egyszeri megjelenés kevés lenne, azután a bejárat fölé is, ezenkívül ha csak lehet, van egy utca fölé belógó cégér is, és a „jobb” helyeken még egy mobiltáblát is kihelyeznek napközben a járda közepére, ha másképp nem, hát hasra esve benne, majd csak észrevesszük, hogy van itt valami rendkívül fontos.

Talán itt lenne az ideje annak, hogy - ugyanúgy, mint a médiában - valamilyen formában meghatározzuk, hogy a reklám milyen felületeken jelenhet meg, és milyen felületeken nem. Egy emberként lélegezne fel a város, ha ez a mindent elárasztó mennyiségű reklám mondjuk a felére vagy harmadára csökkenne, és újból megcsodálhatnánk egy-egy szép utcácskát, vagy kapualjat, és a Combino pedig – melynek megrendelésekor annyira fontos volt a színe - sárga-boldogan suhanhatna a Nagykörúton.

Budapest 100 éves házait ünneplik április 9-10-én az OSA Archívum és a KÉK – Kortárs Építészeti Központ közös szervezésével. Ha tudtok valakiről, aki 100 éves épületben lakik, kérjük mielőbb írjatok a budapest.szaz@gmail.com címre, hogy a szervezők felvehessék a kapcsolatot!

A házak listája: http://budapest100.hu

A kapu talán az egyik legfontosabb része a háznak, és szerves része mindennapjainknak, ezen keresztül jutunk a házba, majd a lakásunkba, valamilyen formában az otthonunk része.

Ennek ellenére a legtöbb ember nem tulajdonít nagy jelentőséget neki, ritkán tartják fontosnak, hogy a ház költségvetéséből a feltétlen szükségesnél több pénzt szánjanak rá. Igen, ez persze anyagi kérdés is, de itt teszem hozzá, hogy azért nem csak és kizárólag az.

Mivel eddigi életem során több lakásban és több házban is volt szerencsém lakni, saját tapasztalat alapján mondhatom – nagy különbség van ház és ház, kapu és kapu között. Van olyan, ahol az ember már a kilincshez is undorral nyúl és megpróbál minél gyorsabban bejutni a lakásba, ami végre csak az ő személyes birodalma. És nos, hát van olyan is, ahol már a kapu elé lépve egyfajta megnyugvást érzünk, itthon vagyunk, jó helyen vagyunk.

Jelen esetben persze már maga az épület és a kapu is eredendően szép – ez egy kivételesen szép bauhaus ház a Nagymező utcában – és ráadásul gyönyörű állapotban van.

De ami szerintem ennél sokkal fontosabb, hogy a kaput rendben tartják, tiszta, nincsen semmiféle igénytelen rozsdásodó, vagy műanyag reklám gyűjtőkosár kihelyezve, melyből fonnyadó salátaként lóg ki az újság. Az üveg és a fémrészek ragyogóan tiszták, sehol egy szemétgalacsin. Jó ide hazatérni azoknak, akik itt laknak, nekünk pedig jó elsétálni előtte és megcsodálni szépségét.

Amikor az ember a pesti utcán sétál, ritkán néz felfelé, tekintete általában szemmagasságban kalandozik, keresgél. Ám amikor feltekint vagy buszból, autóból nézelődik, a szava is eláll annak az ötletarzenálnak a láttán, melyet az eredeti funkciójának a legkisebb jó indulattal sem megfelelő használat terén a pesti erkély kínál. Mert az emberi találékonyság ismét a legjobbját nyújtja akkor, amikor raktárt csinál az egyébként pihenésre, kikapcsolódásra a házra tervezett erkélyből. Első „erkélyes” cikkemben visszatérek ahhoz a házhoz, melyről legutóbb „Különös Műemlék” címen írtam, a Király utca 27-hez. Nagyon szomorú, hogy még egy okból témát ad nekem, de azt gondolom, emellett nem lehet szó nélkül elmenni.

Ha egy kicsit jobban megnézzük a képet, láthatjuk, hogy nem akármilyen erkéllyel állunk szemben! Gyönyörű írás díszíti a kovácsoltvas korlátot, Zur Stadt Pest vagyis Pest Városához felirattal. Azon tűnődöm, vajon az a szerencsés, aki ebben a házban lakik és ilyen ritkaság számba menő erkély tulajdonosa, tudja-e, mire, hová teríti a koszos szőnyeget és mit használ lomtárnak …. A felirat a korláton jelzi, hogy a Király utca 27. egykoron bizonyos Puphka úr fogadója volt. Források szerint a ház már 1835-ben is itt állt, és ahogy azt a legutóbbi cikkben is írtam a GSM ház kapcsán, az idők folyamán több változtatást, bővítést is végeztek rajta (például 1893 körbeépítették), de mégis mindig sikerült ezeket a változtatásokat az eredetihez alkalmazkodva megtervezni és kivitelezni. A korlát viszont, úgy tűnik, kiállta az idő próbáját, lassan 180 éve díszíti a házat és az utcát. Az erkély különlegességéhez tartoznak még a két szélén díszítésül elhelyezett szárnyas marsallbotok is, tipikus jegyei a ház eredeti klasszicista stílusának. Milyen kár, hogy az embernek nem ez ötlik először a szemébe, hanem az a rengeteg lom, melyet tulajdonosa az erkélyen látott a legjobbnak elhelyezni, gondolom, amíg ki nem találja, hogy melyik lomtalanítás alkalmával tegye azokat a járda szélére. Van itt minden, ami egy jó háztartáshoz elengedhetetlen: kerékpár, „gépi perzsa” és rongyszőnyeg, kalitka és sűrű műnövénnyel álcázott hűtőszekrény, és persze néhány szobanövény a „futottak még” kategóriából, merthogy gondoskodást nem nagyon kaptak/kapnak.

Ez az erkély kiváló példája annak a jó magyar szokásnak, miszerint a „jó lesz valamire még” jegyében semmit nem dobunk ki, hanem őrizgetjük, és ha már odabent nagyon útban van, netán rontja beltéri dizájnt, akkor, ha azon szerencsések közé tatozunk, akik erkéllyel bírnak, akkor kirakjuk, mert ugye amit nem látunk, az nincs is….

Meg kéne tanulni, hogy ez így nem jó. Mert csúnya, és mert végtelenül szánalmas. Tanuljuk meg becsülni és ennek megfelelően használni azokat a tereket, melyek, bár azon kívül esnek, mégis otthonunk szerves részei, így ugyan úgy képet adnak és egyben véleményt is mondanak rólunk, mint a nappalink vagy az, hogy miként öltözünk (bár ez utóbbi szintén sok cikket és képet megérne, de hát ez a blog nem erre szakosodott). Egy szó, mint száz, jön a tavasz és a lomtalanítás: ami nem kell, azt ki lehet rakni, hadd vigye, aki kincset lát benne, az erkélyre pedig lehet virágot tenni, asztalt és széket, és lehet élvezni Pestet tavasszal!

Forrás:

http://www.ovasegyesulet.hu

http://marombudapest.blogspot.com

Budapesten mintegy tizenöt éve tombol a divat, hogy belvárosi házak tetőszerkezetét visszabontva, a házakra új emeletet, urambocsá' új emeleteket húznak, vagy beépítik a tetőteret, így értékesítenek további négyzetmétereket, ebből lesz aztán a háznak liftje, homlokzati-, esetleg udvari felújítása. Ez érthető, ezeknek az épületeknek már csak az állagmegóvási költségei is igen magasak, és akkor még nem beszéltünk egy esetleges fejlesztésről. Hogy mindez az utca felől hogyan is néz ki, sajnos a legritkább esetben szempont.

Nemcsak elhibázottnak, hanem egyenesen véteknek tartom, amikor láthatóan nagy belmagasságú házakra standard belmagasságú emeletráépítést terveznek, majd az illetékes hatóságok erre még engedélyt is adnak (persze jól tudjuk, miért) ...

Tetőtér beépítésekor sokszor kerülnek fel ormótlan, nagy tetőablakok, melyek – még akkor is, ha az eredeti tetőforma megmarad – teljesen elütnek a ház eredeti stílusától. Ha szerencsénk van, ez az ötödik, hatodik emelet magasságában történik, így az utcán sétálva csak keveseknek szúr szemet. (azért persze még ronda)

Ezeket az épületeket valaha egy tervező megrajzolta, annak arányait pontosan megtervezte a tetőtől az ablakpárkányon keresztül, egészen a homlokzati szobordíszítésekig. Gondatlan átépítésük – pillanatnyi haszon érdekében - megcsúfolása az építészetnek, és mindannak, ami hajdan szép volt. Aki ismeri Európa azon nagyvárosait, amelyeknek építészete picit is hasonlít a miénkre, az tudja jól, hogy Bécsben, Párizsban vagy Milánóban elképzelhetetlen lenne az a fajta toldozgatás, és a városkép azon következetes rombolása, ami nálunk folyik. Sőt, ahol új házat építenek, vagy régit felújítanak, ott azt a városképbe illő módon teszik. Róma belvárosában, a Trevi kúttól nem messze láttam egy szépen felújított öreg épületet. Közelebb érve vettem észre, hogy ugyanúgy magán viseli az idő nyomait, mint a környező házak, a napszítta és penész foltokat a friss felületre szivacsos festéssel „csalták oda”, hogy a ház a felújítás után is szépen illeszkedjen a városképbe.

Jó dolog büszkén kihúzni magunkat, amikor külföldiek azt mondják, szép ez a város, de meddig tehetjük még meg ezt? Nem csak arra kéne büszkének lennünk, hogy az őseink milyen gyönyörű várost építettek, hanem arra, sőt, sokkal inkább arra, hogy ennek értékeit felismerve mindent megteszünk azért, hogy ezt a szépséget megőrizzük.

A múlt tavasszal nagy nagy örömmel fedeztem fel a Szabadság téren egy olyan példát, amely a fent leírt gyakorlatot cáfolja. Ahogy a képeken is láthatjuk, itt úgy építették be a tetőteret, hogy közben az épület eredeti manzárd tetőformáját teljes egészében megőrizték, ráadásul nem erőltettek a szerkezetbe semmilyen oda nem illő ablakot. Ehelyett a tető – feltételezésem szerint elektromosan működtethető - lamellás fémburkolatot kapott, mely mögött hatalmas üvegtáblák vannak, így, ha a fémlemezeket felnyitják, bőséges fénymennyiség jut az ott található helyiségekbe.

Noha tisztán látható, hogy a tetőburkolat valami új és modern dolog, mégis a lamellák színe, anyaga és ritmikája a régi bádogtetőket idézi, amire persze ügyesen rásegít a középrizalit (a homlokzat síkjából kiugró épületrész) feletti kupola bádogburkolata is. Izgalmas látvány, ahogy egyik másik helyen felnyílnak az árnyékolók, a ház mintha élne, a látvány egyszerre friss és mai, mégis a régi formákat megőrizve kiegyensúlyozott és szemet gyönyörködtető.

Ez esetben valóban lehetünk büszkék, és joggal mondhatjuk, igen, ez szép.

Budapesten vannak utcák és terek, melyek olyannyira meghökkentik az arrajárót, hogy időbe telik, míg az ember megemészti, amit látott … merthogy maga a látvány alapvetően elborzasztja a csak egy kis esztétikai és szépérzékkel is megáldott városlakót, aki balgán arra számít, hogy egy frissen (na jó, néhány évvel ezelőtt) felújított, egykoron a pesti belváros kereskedelmi központjaként számon tartott utca, nevesül a Király utca, majd valami esztétikus és a szépérzékét simogató, maradandó élménnyel ajándékozza meg. Nos, ez sok esetben meg is valósul, és alapvetően még többször meg is valósulhatna, hiszen a Király utca valóban nagyon sok változáson ment át az elmúlt években: sok épület megújult vagy épp visszanyerte eredeti belvárosi pompáját, és ahogy azt autós és járókelő egyaránt tapasztalja, díszkövet kapott a járda is….Az már természetesen csak költői kérdés, hogy vajon miért is nem lehet összehangolni még egy utcán belül sem a különböző felújítási munkálatokat, miért van az, hogy az újonnan díszburkolatot kapott járdára parkol a sittet szállító platós IFA, ezzel rövid úton tönkretéve a járdát és a díszkövet egyaránt. Itt akár csatlakozhatnék a másik cikkünkhöz is az Erzsébet téri remek technikai újítást illetően, miszerint az összetört követ nem pótoljuk, mert nyilvánvalóan hamarosan újra- újra megtehetnénk, és hát nincs az a költségvetés, amely ezt zökkenőmentesen bírná, hanem egyszerűen lebetonozzuk, úgy igazi tessék-lássék módjára….De talán térjünk is vissza arra a lenyűgöző újításra, mellyel a Király utcában találkozhat az arra járó!

Szerintem sokunknak egészen más elképzelése van a műemlék épületekről, mint amilyen a Király utcában várja az embert. A műemlék szó hallatán/olvastán már önmagában is valami nemes és régi dologra asszociál az ember, arra gondolván, hogy az a bizonyos épület, utca, tér vagy épp városrész olyan értékeket őriz, melyek méltóak az utókor figyelmére, szervesen illeszkednek az adott környezetbe és olyan egyedi kvalitásokkal rendelkeznek, melyek méltán emelik a többi épület, tér, utca vagy városrész fölé. És a legnagyobb baj az, hogy a Király utca pont ilyen hely … lehetne, ha olyan kiváló érzékkel megáldott üzlettulajdonosok, mint a képen látható GSM Házé nem gondolnák úgy, hogy mindenáron haladván a korral egy csodálatos kék-fehér portált varázsolnak közvetlen a házon díszelgő Műemlék feliratú tábla mellé/köré. Hogy a gyengébbek kedvéért még érthetőbb legyen az elnevezés, a dizájnt egy kicsi, ámde frappáns timpanonnal is megdobták, utalva a „ház” jellegre (elvégre a timpanon olyan, mint a háztető, ezt a vak is látja), valamint a hely klasszikus mivoltára, elvégre timpanont legalább egy Nemzeti Múzeum vagy Műcsarnok hord magán ….

A portál elrendezése egyébként is sántít a szó valódi értelmében is, mert egy oldalra zsúfolja a forgalmazott termékek márkáit, melyet kínál. Persze ennek még akár hálát is adhatunk, mert így legalább mindenki számára világossá válik, hogy nem akármilyen hely ez, hanem egy MŰEMLÉK!!!! És bár a tábla hirdeti, hogy az eredetileg klasszicista stílusban épült lakóházat az idők során többször bővítették, átalakították, nem hiszem, hogy e legújabb műremek bármilyen módon is illene elődei sorába. Nem az üzlettel vagy a szolgáltatással van itt a probléma, hanem a tálalással, mint oly sok más esetben. A házat és azt gondolom, hogy egy magára valamit is adó üzletet is megilletne egy olyan portál, mely egyébként sok helyen már régóta megtalálható ugyanebben az utcában is, gondoljunk csak az Arioso nevű csodára, mely hamisítatlanul adja vissza az utca egykori hangulatát, mégis eleget tesz a 21 századi igényeknek. De a GSM Ház sajnos nem ilyen … legalábbis külsőleg biztosan nem. Összességében véve a portál elrendezése igénytelen és kusza, környezetébe sem kivitelezésében, sem színében/hangulatában nem illeszkedik, öncélú és mondjuk ki, csúnya! Igénytelenségében visszataszító és vásárlásra egyáltalán nem csalogató, semmiféle bizalmat nem kelt az emberben. Kár, hogy ennyire mindegy egy üzlettulajdonosnak, hogy miként kínálja portékáját!

Természetesen az már más kérdés, hogy ki volt az, aki mindezt ilyen formában jóváhagyta egy olyan házon, melyet műemlékként (elvileg!) a törvény is véd és kiemelt bánásmódban részesít. Ahogy lebontani sem lehet csak úgy (melyre sajnos szintén láttunk már jónéhány példát!), úgy azt is nyilván (?) törvény szabályozza, hogy milyen jellegű portál kerülhet kialakításra az épületen ….

Végezetül pedig hadd jegyezzem meg, hogy önmagában szégyene Budapestnek, hogy védett épületek ilyen állapotban várják sorsuk jobbra fordulását, addig pedig mindenki azt és úgy kezd vele, ahogy kénye-kedve diktálja. Ha szeretnénk, hogy Budapest valóban visszanyerje azt a hírnevét és megbecsülését, melyet oly sokszor emlegetnek városvédők, építészek, művészek és politikusok, akkor ilyen, talán aprónak tűnő dolgokkal is kezdhetnénk, mint egy szép portál, egy igényes üzlet kialakítása, vagy akár egy műemlékház megfelelő állagmegóvása.

Elöljáróban megjegyzem, hogy az Erzsébet téri Gödör ügye lerágott csont, és nem is erre szeretném kihegyezni ezt a történetet. Mint az ismeretes, azért nincs semmiféle előrelépés, mert az üzemeltető és a főváros csatározik, kinek is lenne a feladata a Gödör közvetlen környezetének állagmegóvása, felújítása. Szerintem az egyszerű városlakót mindez nem igazán érdekli, de ugyanígy a turistákat sem, az viszont igen, hogy a város kellős közepén, a Váci utcától és a Vörösmarty tértől néhány percre, gyakorlatilag balkáni állapotokat találhatunk.

Itt azonban tényleg nem erről szeretnék beszélni, hanem a mellékelt képről, amely készülhetett volna bárhol, akár a Király utcában, vagy a város bármely más felújított területén.

Barcelonában, a Ramblas kikötő felőli végén láttam, hogy jó tizenöt centi vastag kövekkel raknak ki egy teret. Talán Budapest utcáin is lehetne egy picit erősebb, vastagabb burkolatokat használni, persze értem én, hogy ezek nem a gördeszkások számára készülnek, mégis azt gondolom, hogy mivel nagyvárosról beszélünk, ezért gördeszkásokkal és görkorisokkal is számolni kell, mint a világ minden nagyvárosában. A gördeszkás és a görkoris már csak ilyen, ahol sík útburkolatot talál, ott örömmel gurul. (kis kitérővel tegyük hozzá, Budapesten erre igencsak kevés lehetőség van, egyre több helyen van zötyögös beton-díszburkolat, még a kerékpár utakon is, görkorival közlekedni a városban szinte lehetetlen)

Az összetört kőlapokat persze javítani, pótolni kéne, de ez megoldásnak szánt foltozás azonban enyhén szólva is igénytelen. Úgy tűnik, mintha a pótlás gondolata fel sem merült volna – ez bizonyára nagyon drága lenne (persze lehet, hogy csak arról van szó, hogy ez most senkinek sem jó biznisz, nem úgy, mint a nagyobb beruházások)

Sok további taglalnivaló nincs is ezügyben, a kivitelezés ócska, a beton színe elüt a többi kő színétől, körben a többi követ is összekenték, de ezek csupán olyan kisebb pontatlanságok, amelyhez a hazai szem már régen hozzászokhatott.

Ugyanazon utca két vége nem is sugallhatna ennél eltérőbb hangulatot, mint a korábban említett Hild Étteremnek is otthont adó Október 6-ka utca az V. kerületben. Ha közhellyel élnék, azt mondanám, ég és föld a kettő … ehelyett azonban inkább beszéljenek a tények!

Szerencsére manapság már nem számít fehér hollónak az olyan portál, ahol a jó ízlés, a minőség és a régi iránti tisztelet ilyen harmóniában áll egymással, mint az Október 6. utca Szabadság tér felé eső végén található Strudel House esetében.

Az utca hangulatába harmonikusan illő portál tökéletesen illeszkedik az étteremnek/kávé- és rétes-háznak otthont adó épület stílusához. A századelő hangulatát idéző barna zsaluk, az ablakokban helyet kapott muskátlik, és a szecessziót felidéző, a bejárat felett elhelyezett Strudel House felirat rétesre invitál, de nem okoz csalódást a kora tavasztól késő őszig, az üzlet hangulatához harmonikusan illeszkedő fonott bútorokkal, virággal, este pedig gyertyafénnyel hívogató fedett terasz sem. Itt nincs műfű, de van helyette élő virág az asztalon, és ugyan nincs egy sörgyár szponzorálta bányászlámpa sem, van helyette viszont gyertyafény.

A Strudel House-hoz hasonló pozitív és követésre méltó példával számos helyen találkozhatunk még a városban, és remélhetőleg szép lassan az olyan eklektikusnak is csak nagyon jó indulattal mondható portálok, mint amilyen a Hild Étteremé, pozitív és valóban a környezetbe illeszkedő stílussal kínálják majd a Borsodit.

A Hild Étterem portálja első ránézésre a nem vészes kategóriába tartozik, sajnos mégis több sebből vérzik.

Az étterem nevét hirdető plexi tábla egy hazai sörmárka támogatásával kerülhetett a bejárat fölé. Ez már önmagában szomorú. Ráadásul a színvilág és a betűtípus köszönőviszonyban sincs sem magával az épülettel, sem semmi egyébbel a környezetében, így a kapu mellett, oldalt elhelyezett másik plexi tábláéval sem. Ha már itt tartunk, ez, az elütő megjelenésén kívül még azzal is megörvendeztet bennünket, hogy a hungarian restaurant felirat fehér alapon piros és zöld betűkkel jelenik meg, a gyengébbek kedvéért.

A lépcsőn műfű szőnyeget látunk, csak azt nem értjük, miért. A műfű mint olyan, már önmagában is kérdéseket vet fel, miért is jó az annyira? A füves talaj, ami puha, és zöld, és illatos, és természetes … nos mindezekből a tulajdonságokból a műfű csak egyetlenegyet, a színét hordozza. Gyakorlatilag egy zöld műanyagszőnyeg. Persze el tudok képzelni olyan helyet, ahol indokolt, talán még esztétikus, vagy akár humoros is lehet a használata, de itt sehogy sem az. Ráadásul a lépcsőre hogyan került, az végképp érthetetlen.

A bejárat mellett két reflektor is van a falakon, az egyik a már említett nemzetiszín táblát világítja meg, a másik egy korábban ott lévő táblát, erre csak két lyuk utal. *

A fényről nemcsak reflektorok gondoskodnak, hanem helyes kis bányászlámpácskák is, ezek azonban már egy másik sörgyár támogatásával kerülhettek fel a falra, kettő szimmetrikusan a bejárat mellé, a harmadik kissé ad hoc módon, úgy nagyjából az ablak mellé valahova.

Szintén az ablak mellett, étlapot prezentáló fadobozka is van, ez sem önerőből.

Alatta a falon egy kisebb javítást láthatunk – a festék színét nem igazán sikerült eltalálni. A kígyózó kábelek tovább emelik a porta fényét.

Mindezzel nem az a baj, hogy olcsó, és még csak nem is az, hogy műanyag. Olcsó design is lehet jó, ha átgondolt és stílusos – gondoljunk csak a hagyományos kisvendéglők kockás abroszaira, rajtuk az egyszerű ásványvizes palackokkal és a muskátlikra az ablakpárkányon. A műanyag designról nem is értekeznék különösebben, ennek külön iskolája van, sőt iskolái.

Designról vagy stílusról itt azonban nemigen beszélhetünk, a felhasznált elemek stílusbeli összevisszasága, valójában stílustalansága, azok esetleges elrendezése nem ad egységes összképet, hangulatot meg pláne nem. Lehangoló a gondolat, hogy látványához szép lassan hozzászokunk, elfogadjuk, a városkép és vizuális kultúránk természetes részévé válik.

* A pontosság kedvéért írom, hogy a fénykép készítése óta néminemű változás történt, a falon lévő lyukacskák eltűntek, helyükre egy újabb, a korábban már említett, szponzorált dobozkához hasonló darab került. Nem mintha ez az összképen bármit is változtatott volna.