Jónéhány év távlatából határozottan kijelenthetjük, Budapest a kávézók városává vált. Nem is baj ez, a kávé jó dolog. A kávé pedig napsütéssel, szemlélődéssel, csevegéssel, esetleg ismerkedéssel egybekötve pedig maga a nonplus ultra.

Van valami, ami mégis zavar. A terasz, a pódium, a dobogó. A korlát, kötelek, nejlontető és oldalfalak, amelyek mind-mind a kávézó által elfoglalt terület kijelölésére, egyszersmind lefoglalására szolgálnak. Mindez annyira bántó, és erőszakos, hogy ahol ilyet látok, már nincs is igazán kedvem beülni. Mert az a járdaszakasz bizony nem a kávézó tulajdona a legtöbb esetben – még ha egyébként pénzébe is kerül a tulajnak.

Az az igazság, hogy más országokban, ahol legalább akkora kávékultúra van, mint nálunk – ha nem nagyobb – ezt bizony nem így csinálják. A többek között bájos kávézóiról ismert Párizsban például nem építenek teraszt, de nem ám. És Bécsben sem. Ahol nincs terasz, csak utca van meg járda, ott a kávézó kiteszi a székecskéit és asztalocskáit reggel, és beszedi azokat este. És takarít minden áldott nap, és büszke rá. A székek és asztalok mellett a járdán el lehet férni. Nálunk, hacsak nem éppen Te magad ülsz a kávézóban, máris másodrendű állampolgár vagy, akinek csendben, szerényen kell elkullogni a terasz mellett, lehetőleg nem megbámulva a kávézó vendégeket.

Pedig hihetetlen eleganciája van annak a hagyományos kávézónak, amit nálunk csak kevesen képviselnek, ahol a felszolgálók a koradélelőtti órákban feltakarítanak a kávézó előtt, majd szépen kiteszik az asztalokat, és székeket, felveszik a tiszta kötényt, majd nyitnak. A nők magassarkú cipője finoman koppan a kövön, mindennek titka van, és mindennek szépsége van.

A Tom George étterem terasza pontosan az a terasz, amely mellett földi halandó csak csendben és tisztelettudóan haladhat el. És még mielőtt bárki felhördülne, amúgy nincsen bajom a Tom George-dzsal, nagyon szép kívül is, belül is. Sőt, teljesen felesleges ugyan erről beszélni, de ha már itt tartunk, a terasz is a szebb, igényesebb teraszok közé tartozik. Mégis goromba, ormótlan, hivalkodó, és a pénz felsőbbrendűségét hirdető. Nem a pénztárca vastagságáról beszélek, nem az a baj, ha egy hely drága, hanem a gondolkodásmódról.

A Tom George láthatóan egy olyan éttermet szeretett volna Budapesten, amely kitüntetett helyen van, egy elegáns sétálóutcában, a Bazilika tőszomszédságában. Ha ez fontos a tulajdonosoknak, az is fontos kellene, hogy legyen, hogy ez így is maradjon, hogy ők is, és mindenki más is megtisztelje az utcát azzal, hogy nem épít bele a látványba, nem told hozzá – ha mégoly igényesen is – teraszt, meg műanyag sátrat (fújj) egy századfordulós épülethez.

Mindehhez persze tartás kéne, elegancia és nagyvonalúság.

Helyette van emelt fő, arrogancia és pénzszag.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.