Folytatás:

Persze a belváros mindig csodás, és csak azért mert már láttuk, még nem kihagyható a Mariahilfer, és a Kärtner.

A Mariahilfer egyik kis mellékutcájában bukkantunk egy második világháborús légvédelmi toronyra, melynek (lebontás helyett) egészen meglepő funkciót találtak: tropicarium lett belőle.

Egy másik kis utcában található a Hofmobiliendepot, azaz bútormúzeum, amit már többen ajánlottak.

Itt a császári dinasztiák minden fontosabb és épen maradt bútora fellelhető és megtekinthető. Megtaláltuk I. Ferenc József falikárpitba szövött jelmondatát is, amiről már korábban is esett szó.

De nemcsak antik, hanem modern bútorok is vannak, és autentikusan berendezett enteriőrök.

Nem sokkal arrébb, a Kärtner Strassén éppen a burkolat-felújítási munkálatok zajlottak – érdemes egy pillantást vetni a burkolólapok méretére, különös tekintettel azok vastagságára. (ezek nem fognak elpattanni, mint nálunk a Király utcában)

Az egyik Kärtnerről nyíló utcácskában található a Loos American Bar, és fogadni mernék, hogy remek fekvése ellenére nem sokan láttátok még. Adolf Loos tervezte, az 1900-as évek elején ezt a különleges hangulatú kis bárt. Igazi tér-idő utazása lehet annak, aki ide betér, Bécsből egy pillanatra a századelő New Yorkjába fog csöppenni. 

Nyár derekán a városháza előtt filmfesztivált rendeznek, elsősorban zenei témában. A belépés ingyenes, kitűnő koncert és balettfilmeket vetítenek (nem a fárasztó fajtából) és hogy ne maradjunk éhen, nemzetek konyhája van, ahol a szabadtéri jelleg ellenére porcelántányérokból ehetünk, és üvegpohárból ihatunk – újabb jópont. 

És ha már zenénél tartunk, íme egy felvétel egy utcazenészről, aki nálunk szokatlan alázattal és eleganciával játszott, hallgassátok meg Ti is! (és ha tudjátok, mit játszik, írjátok meg, mert nagyon érdekelne!) :-)

 

Forrás:

www.architectsjournal.co.uk

 

_Manka 2011.09.05. 12:25

Turistaszemmel Budapesten

Ahogy a néhány héttel ezelőtti, lomtalanítós cikkemben is említettem, kis hazánk elképzelése a turizmusról és a turistáról, mint olyanról megér egy külön megemlékezést, természetesen néhány beszédes fotóval illusztrálva. Mert hát igen, kritikus pontja ez országunknak, különösképpen Budapestnek, és úgy tűnik, hiába telnek-múlnak az évek, születnek és szerencsére valósulnak meg jó és még annál is jobb ötletek, valamiért mégis olyan gyerekcipőben jár az egész. Rögtön az elején leszögezném, nem vagyok szakértője a turisztikának, én csak egy egyszerű honpolgár vagyok, aki szereti ezt a várost, örül, ha valami újat, szépet és jót lát, sőt, még jobban örül annak, ha mindezt egyre több külföldi látogató társaságában teheti meg. Ugyanakkor elszomorít és dühít, ha olyat látok, amit nem értek. Mert például nem értem, hogy lehet az, hogy nem kevés pénzen létrejön egy olyan, tényleg Európát idéző utca, mint a Fashion Street (amit azért hívjunk csak nyugodtan Deák Ferenc utcának, ha már...), drágábbnál drágább üzletekkel, szép, egységes portálokkal, és amint az ember az utca végére ér, ott találja magát a Deák tér lepusztult, hajléktalanok által kissé átformált, a legkevésbé sem turista csalogató padjai között és nem érti, hogy hová is került hirtelen.

De nem jobb a helyzet a szemközti Erzsébet téren sem, ahol átható vizeletszagban várhatja az ember a másik nagy turistacsalogató célpont, a Budai Vár felé induló autóbuszt, nyáron árnyék híján hőgutát kapva, ősszel és télen pedig fedett váró hiányában bőrig ázva. Végül is minek az, ne kívánjunk túl sokat egyszerre! És hogy a padok nem kifejezetten kínálják magukat a fáradt lábú turistának, az szintén hontalan társainknak köszönhető, akik napszaktól függetlenül élik rajtuk nyilván szebb napokat látott életüket. Minden együttérzésem, de nem jó ez így...és igen, ez szintén egy külön írást érdemelne és nem kevés összefogást. Mert ki akar a lépten-nyomon minden járókelőt megállító erősen és kevésbé erősen ittas hobókkal egy téren megpihenni? Ki kíváncsi arra a bűzre, ami a fent említett okokból kifolyólag áthatja nemcsak a Deák teret, hanem kedvezőtlen széljárás esetén a környező utcákat is?

Sokak ellenszenvét kivívta már a Gödör Klub is, de szerintem sokkal elkeserítőbb az a hihetetlen elhanyagoltság, amivel az ember találkozik, ha a tér egyik feléről a másikra tart. Panka már írt a tér Bajcsy-Zsilinszky úti oldalán felépült zseniális szockó bódéról, de az összetört díszkő, a szemétlerakónak használt tó, a tönkrement padok és faburkolat, vagy az elfuserált és ízléstelen műanyag lampionok egyike sem nevezhető épp turista csalogatónak. A koncepciót kár is keresni, mert az valahol félúton lemaradt és azóta is csak kísérletek vannak némi pozitív változásra. Nagy kár, mert egyébként az Erzsébet tér a Belváros legnagyobb egybefüggő zöldterülete, jó lenne, ha ezt élvezni is lehetne. Értem én, hogy nekünk, fiataloknak ez a hobó közeg úgymond létszükséglet, de turistaszemmel ez csak egy lepukkant és elhanyagolt „ezt is láttuk, kár volt” pontja a Belvárosnak. 

Valójában a legszembeötlőbb az a hihetetlen kontraszt, ami a Belváros eme viszonylag kis területén koncentrálódik. Bármerre megyünk, mindenütt az ellentétek váltják egymást, a luxustól a már-már mély-szegénységet idéző állapotig, a fent említett Deák Ferenc utca-Deák tér-Erzsébet tér bezárta háromszög egészen az Andrássy út világmárkákat felsorakoztató üzleteiig vagy épp az újonnan átadott Károly körútig. És ez csak a Belváros, annak is csak egy szűk, de annál forgalmasabb, látogatottabb szeglete. Jó volna, ha kerület és főváros végre egymásra találna és összefogna, hogy egységes, tiszta és valódi turista célpontot hozna létre ebből az egyébként szerintem remek adottságokkal rendelkező területből. Ötletek, kezdeménynek vannak persze, ez szép és jó, de sajnos vajmi kevés; összefogás kéne nemcsak az imént említett kerület és főváros részéről, hanem részünkről, itt élő városlakóktól is, hiszen mi látjuk, használjuk elsősorban ezt a várost és rajtunk múlik(is), mennyire tesszük azt vonzóvá a magunk, és így az idelátogatók számára!

 

Forrás:

www.fideliu.hu

Panka_ 2011.09.01. 09:00

Zaj. Szennyezés.

Szomorú és elkeserítő a helyzet ... már ami kis hazánkban egymás privát szférájának tiszteletben tartását illeti.

Korábban a belvárosban laktunk, a 7. kerületben, mit mondjak, nem volt egy leányálom. Körfolyosós ház, itt az ember tudja, ki mikor ér haza, mikor megy el, ki mit néz a tévében, vagy kinek milyen családi gondjai vannak. Ez már önmagában sem oly csodás, de ami ennél durvább, ha akad (és általában akad) olyan szomszéd, aki feljogosítva érzi magát, hogy a zenét elképesztő hangerővel bömböltesse. Esetleg olyan szomszéd, akinek a kamionos pasija hajnalban ér haza, és olyankor nagy vigyorgások közepette vígan meséli életét, nem bánva azt sem, hogy a mellette lévő lakásban esetleg aludnának. Mindig menő a házibuli is (egyszer egy évben bocsánatos bűn felkiáltással – kérdem én, ha mindenki csak egy évben egyszer bulizik, az egy 60 lakásos társasház esetében mit jelent), bár így nyilván gazdaságosabb, mint egy szórakozóhelyen.

Mit foglalkozik itt bárki is azzal, hogy rajta kívül mások is léteznek, akik esetleg pihennének, olvasnának, vagy csak simán szeretnék gyomorgörcs nélkül tölteni az estét?

Aztán elköltöztünk, a hetedik kerülettől jó messzire, pont a fentihez hasonló esetek miatt. Budán valóban jobb a helyzet, legalábbis ami a szomszédok intelligenciáját illeti, de azért itt sem minden fenékig tejfel. Itt jöttem rá, hogy a „tojok mindenkire” nemcsak a magánember arroganciája. Ugyanígy viselkednek profitorientált intézmények és szórakozóhelyek is.

A második kerületben, a Millenáris Park fölött található Kis Rókus utcában folyamatosan panaszkodnak a lakók, hogy a Millenárison túl hangosak a rendezvények. Mi ugyan szerencsére nem ott lakunk – de valóban, hallottam már egyszer-kétszer én is, tényleg hangosak. És bár véget ér a buli 11-kor, amióta a Millenárisnak új tulajdonosa van, ez gyakorlatilag minden hétvégén gond. Ki akar minden áldott hétvégén bulit (hacsak nem 20 éves) Egyáltalán miért kell egy parknak profitorientáltnak lennie? Miért nem lehet csak simán park? És miért nem tartják az üzemeltetők a közelben élők érdekeit szem előtt? Miért nem fontos nekik, hogy a környezetükkel jó viszonyt alakítsanak ki?

 

És ha már a parknál tartunk, hadd szúrjak közbe egy apró megjegyzést, a wikipedia a következőt írja:

A park egy gondozott terület, ami természetes vagy ahhoz hasonló környezetet teremt városokban vagy azokon kívül. Míg a városokban fenntartott parkoknak általában az emberek kikapcsolódásának biztosítása a célja, a városon kívüliek bizonyos növények és állatok élőhelyének a megőrzésére törekednek. … A Michigani Egyetem kutatása rávilágít arra, hogy az ilyen parkok mennyire fontosak a városok életében: egy órányi séta a természetben 20%-kal javította a vizsgált személyek rövidtávú memóriáját és koncentrálóképességét.

Nos, véleményem szerint a Millenáris Park sajnos lassan egyre inkább elveszíti park jellegét, és noha nevében hordozza azt, egyre inkább szórakozó komplexummá, füvesített kávézók helyszínévé válik, valódi kikapcsoldásra és rekreációra egyre kevésbé alkalmas. Park az én szememben az (amire számtalan példát láthatunk európai nagyvárosokban) amikor akárcsak egy háztömbnyi területet körbekerítenek, ide növényeket telepítenek, padokat, ivókutat, szobrokat, de semmi mást. Nincs büfé, kávézó, hangos zene meg pláne nincs. Aki kávézni akar, az nem parkba megy, hanem kávézóba. A park funkciója a pihenés, olvasás, beszélgetés, ismerkedés. Nálunk egyre kevesebb ilyen van. Minden talpalatnyi zöld területre vendéglátósok és rendezvényszervezők vadásznak, így van ez a Millenárissal, a Gödörrel, a Margit-szigettel. A kevés kivétel közé tartozik a Szent-István Park, a Károly-Kert, a Városliget Király domb körüli része, a rossz hírű Népliget, és így nagy hirtelen nem is tudok többet. Kicsit kevés ez egy nagyvárosban nem?

 

De térjünk vissza a kiinduló pontra, a zajra!

Milyen megoldásokkal élhetnek azok, akiket a környezete nem hagy élni?

  1. Megpróbálhatják személyesen elintézni, azaz megkérni az aktuális hangoskodót – legyen az cég vagy magánember – hogy legyen rájuk tekintettel, és vegye lejjebb a hangerőt. Személyes tapasztalatom, hogy ilyenkor jön a „teszek rád”: „Saját lakásom, úgy szól a zene, ahogy én akarom” „Nekem ma van a nagy buli napja”/„Egy évben egyszer megtehetem” „Kifizettem a hely bérleti díját, nekem jár a szórakozás”. Esélytelen, ezzel próbálkozni kár.

  2. Kihívja a rendőrt – akik vagy kijönnek, vagy vonakodnak … (ilyet is hallottunk már) bár ez még mindig a hatékonyabb megoldások közé tartozik.

  3. Tiltakozik, aláírást gyűjt, esetleg a sajtóhoz fordul. Fárasztó és hosszú út, kimenetel kétesélyes.

  4. Elköltözik.

Azt gondolom, az összegzés nem igényel további kommentárt.

Jó lenne egy olyan országban élni, ahol az emberek tiszteletben tartják a másik ember életét. Európában egyre több olyan ország van, ahol a szórakozóhelyek kevés kivétellel éjfél körül zárnak, ahol üdülőövezetben egy hangos szó nincs, az emberek szép békésen eléldegélnek egymás mellett, ha zenét akarnak hallgatni, vagy táncolni, elmennek valahová, ahol ezt anélkül tehetik meg, hogy mást zavarnának vele.

Példát vehetnénk erről, és máris egy lépéssel közelebb kerülnénk ahhoz, hogy ne csak földrajzilag tartozzunk Európába ...

 

Forrás:

http://hu.wikipedia.org

 

Noha a blog témája alapvetően a főváros, egy kis kitekintés sosem árt, nem baj, ha az ember tudja, merre hány méter, avagy hogyan csinálják mások. Ahogyan az egy korábbi bejegyzésből is kiderül, idén nyáron Bécsbe látogattunk. Bécs, mégha nem is szerezte meg szívemben az „álmaim városa” posztot, azért előkelő helyen áll, kedvelem. Nagyon is. Egy idei felmérés szerint a világ harmadik legélhetőbb városa, Vancouver és Melbourne után. (Budapest az 54. helyen áll, bár most nem erről szeretnék beszélni)

Minden évben ellátogatunk ide egy pár napra, igazi laza kikapcsolódás ez, kötöttségek és feszített program nélkül. Az emberek többsége nem is érti miért, a legtöbbjük járt már itt, és nem tartja nagy számnak. Kärtner Strasse, Mariahilfer Strasse, Schönbrunn, Shopping City Süd, talán egy kis Mozart, és be is fejeződnek az izgalmak. Pedig Bécs izgalmas hely, amely sok látnivalót rejt, olyan különlegességeket, amelyeket máshol nem találunk meg.

Az az igazság, hogy az egész városnak valami olyan finom rezgése van, tisztasága és európaisága, hogy az első napokban egy picit mindig úgy érzem magam, mint egy keletről érkezett barbár. Aztán az ember átáll erre a hangulatra, és sínen van a dolog.

A standard látnivalók mellett, még ha csak sétálunk is, biztos, hogy előbb vagy utóbb az osztrák jugendstil egy csodás épületébe botlunk. Idén Otto Wagner építész nyomába eredtünk, és csak ámultunk és bámultunk. Otto Wagner tervezte sok metrómegálló épületét (Karlsplatz, Ferdinánd híd, Schönbrunn), színházakat, villákat, nem mellesleg a budapesti Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát is. Ha valaki kedveli ezt a stílust, Bécs igazi kincsesláda a számára. Elautókáztunk a külvárosba is, 14. kerületbe, a Hüttelbergstrassera, ahol két Wagner villa is áll egymás mellett. 

A korábbi 1886-ban épült, historizáló neoreneszánsz, és jelenleg Ernst Fuchs festőművész családjának tulajdona, múzeumként működik, így be is lehet menni. A villát részben lakják is, így a bútorzat a család egyéni ízlését tükrözi – amely szerintem nem feltétlenül passzol a villa hangulatához, az összkép mégsem veszélyes.

A leglátványosabb tagadhatatlanul a télikert, itt nem csak az ólomüveg, de a padlóburkolat is izgalmas.

A másik 1912-ben épült, ez már a posztmodern előfutára. Jól látható a két épület építése között eltelt idő, a stílus letisztulása, a dekorációk minimalizálódása. A falsíkba olvadó majolika díszítést egyébként Klimt bácsi készítette. :-)

Ugyanezen a környéken található az Otto Wagner Kórház, mely felett, fent a dombtetőn a gyönyörű Kirche am Steinhof áll, lenyűgöző panorámával, és nem kevésbé lenyűgöző belső terével.

A túra végén még útba ejtettük a 23. kerületi Szentháromság templomot, amely a '70-es évek spéci darabja. A hangulata nagyon nem osztrák, egy szeles dombtetőn fekszik, és a legelső ami beugrik, amikor megpillantom: Stonehenge.

Az utóbbi időben újra divat a beton, én mégis egy picit idegenkedem tőle, de itt valahogy másképp működik. Ahogy belépünk, a belső tér hihetetlenül megnyugtató és védelmező, valahogy úgy érzem, mintha nem is betontömbök között lennék, hanem valami hatalmas barlangban. A nagy üvegtáblák kinyitják a teret – és bár én nem vagyok templomba járó ember, úgy érzem, jó lehet itt úgy hallgatni a lelkészt, hogy közben a tekintetünk a tájon kalandozik.

Az épület kívülről is működik, a hatalmas tömbök, mint egy nagy játszótér, arra invitálnak, hogy menjünk közelebb, másszunk fel, és lessünk be, mi is történik ott. Ennyire interaktív templomot még sosem láttam, sőt épületet is ritkán.


Cikkünket folytatjuk ... 

Panka_ 2011.08.13. 09:55

Ilyen is lehetne ...

A hetedik kerületben, az Akácfa utcában járunk. Aki ismerős arrafelé, annak bizonyára feltűnt ez az eredendően gyönyörű, ám láthatóan rossz kezekben lévő társasház.

A földszinten csak az egyébként szokásos, szinte már fel sem tűnő rusnyaságokat látjuk, egy állatorvosi rendelő nagyon ronda tábláját, bordó rácsos rolót, mögötte valamiféle kartonlapokat, a kapu felett vezetékeket műanyag dobozba „rejtve”. Hetedik kerületi ember szeme hamar hozzászokik az ilyesmihez – sajnos.

Nemrég felújították a házat (előtte budapesti szürke volt) és noha mindig örülök, ha valahol felújítást látok, egyre többször tölt el aggodalommal, vajon milyen lesz, vajon mit nézünk majd az elkövetkezendő tíz-tizenöt évben … Nos, aggodalmam jelen esetben sajnos jogos volt, a homlokzathoz választott sárgának ez az árnyalata a ház stílusához egyáltalán nem passzol, de legalább a mellette álló házak színét is üti rendesen.

Persze egész más egy színt a festékesdoboz fedelén, vagy egy házfalon látni. Nos, csak mivel rengeteg időm volt :-) elszórakoztam egy kicsit. Ilyen is lehetne a ház. Szürkén például.

Vagy krémszínűen.

_Manka 2011.08.07. 20:00

Lomtalanítás 2011

Azt hiszem, senkinek nem mondok újat azzal, hogy Budapesten a lomtalanítás minden kerületben az év mélypontja. Voltaképpen nem más ez, mint egy időutazás, mégpedig egy olyan korba, amikor gyűjtögető, halászó, vadászó életmódot folytattunk mindannyian és (gondolom) féltve őriztük mindazt, amit egy nap alatt sikerült a magunkénak tudni. Hát, valahogy így megy ez most is, minden évben egyszer, amikor a Főváros meghirdeti a „Nagy Napot”; amikor szabad a vásár, aki kapja marja a sok kincset és eközben valahogy feledésbe merül az a talán nem is annyira tudatosított tény, hogy elvileg Európához tartozunk már vagy hét éve és talán lenne más módja is annak, hogy mi, városlakók megszabaduljunk a nem kívánt limlomjainktól. Vagy mégsem? A Fővárosnak, illetve a kerületeknek eddig még nem jutott eszébe, hogy nincs ez így jól, nézzük meg, hogy is csinálják ezt máshol, aztán ha jó, akkor csináljuk mi is úgy? Miért kell minden évben időutazást tenni és közelharcot vívni a járdán megtelepedő lomtalanító klánokkal, hogy az ember legalább gyalogosan eljusson oda, ahová akar? És miért kell ezt nézni egyáltalán?

Véleményem szerint nem én vagyok az egyetlen, akit a lomtalanítás, mint esemény évről évre elképeszt és olyan távlatokba repít, amiről addig álmodni sem mert volna. Ebben az évben rendhagyó módon nem tavasszal, hanem most, augusztus elején került sor sok helyen eme jeles eseményre, az pedig, hogy ennek pont januártól júniusig tartott Uniós elnökség az oka, külön szép. Elvégre, hogy vette volna ki magát, hogy a fel-le vonuló sok fontos embert ilyen bizarr látvány fogadja, mint amit a képek is mutatnak!!! Hiszen Európához tartozunk, vagy mi, Európában pedig rend van és kultúra, hát nálunk ne lenne az!? Pont nálunk, akik olyan nagyon szívesen hangoztatjuk, micsoda múltunk és micsoda kultúránk van!? A helyzet az, hogy az is a kultúránkhoz tartozik, hogy miként bánunk azokkal a tárgyakkal, amik valamikor fontosak voltak nekünk, hogyan szervezünk meg valamit és hogyan szankcionálunk. Hát sehogy. A káosz ennél teljesebb nem is lehetne, merthogy sokszor késhegyig menő vita övezi egy-egy halom sorsát, mintha legalábbis a Seuso kincseket találta volna meg az adott kupac feje.

Aki járt már külföldön (vagyis remélhetőleg a többség), netán volt szerencséje hosszabb időt eltölteni egy másik kultúrában, akkor nyilván feltűnt, ami nekem is, amikor négy évet töltöttem Londonban, hogy a hasonló eseményeket hogyan is szervezik meg közeli és távoli európai szomszédaink. Londonban jelesül a lomtalanítás, mint fogalom nem létezik. Ha valami nem kell, mert meguntuk vagy épp csak elhasználódott már és újra cseréltük, akkor az ember vagy megvárja, amíg a két-három havonta kirakott konténer megérkezik és belehelyezi (igen, bele és még véletlenül sem mellé!!!) a lomot, amit aztán néhány nap elteltével elszállítanak, vagy maga rendel egyet házhoz és akkor oda annyi és olyan szemétre valót helyez el, amilyet akar (természetesen az elektromos és veszélyes hulladéktól eltekintve, mert ezt ugye tilos így gyűjteni.......legalábbis Európában) Persze, lehet ilyenkor azzal érvelni, hogy ott több a pénz és az emberek megengedhetik maguknak, hogy már-már passzióból konténereket rendeljenek, de a helyzet az, hogy ezt itthon is kiválóan meg lehetne valósítani. Nem egyszer látok hirdetéseket oszlopokra ragasztva vagy akár kerületi újságokban elhelyezve, melyek pont ezt a szolgáltatást kínálják megfizethető áron. Vajon miből állna egy társasházban vagy lakótelepeken megszervezni egy ilyen szemétgyűjtő napot, megrendelni x számú konténert és kulturáltan levezényelni az eseményt, megkímélve az ezzel járó káosztól és kritikán aluli látványtól a város többi lakóját, az ide látogató turistákról már nem is beszélve (bár az utóbbi téma vagyis kis hazánk elképzelése a turizmusról és a turistáról, mint olyanról minimum egy külön cikkre, ha nem egy külön blogra hivatott, olyan mértékű az anomália, illetve a fogalomzavar ezen a téren).

Egy szó, mint száz, mi lenne, ha jövőre ez másképp lenne? Mi lenne, ha jövőre, tanulva az elmúlt évek egyre pusztuló moráljából és a lassanként kialakuló őskori állapotokból, mindenki egy kicsit jobban odafigyelne a környezetére, embertársaira és új alapokra helyezve a lomtalanítás intézményét tényleg európai módon lennénk túl ezen az eseményen!?

A rövid nyáriszünet után a blog történetében először, rendhagyó módon egy olvasónk írását és az általa készített képeket osztom meg Veletek. A helyszín Zugló, bár azt hiszem, a képek láttán sokunkban felmerül a kérdés, biztos, hogy ez nem csak valami photoshopos tréfa.....? Az ízléstelenségnek ilyen fokú túlburjánzása egészen megdöbbentő, de ahogy az ábra is mutatja, nem példa nélküli......Olvasónk a következő írást csatolta a képkhez:

Az első az Egressy úton készült. Mint látod, van azon minden: a kaput őrző glóriás angyalkáktól a ballusztrádon, fehérre mázolt "kovácsoltvas" rácson, ion oszlopfős tartóoszlopokon, a csinos kis tornyocskákig és a tején a ciffra szélkakasig. (Különösen jól fest a torony mögött előtűnő cirko-cső!) Régebben az egész ház élénk bugyirózsaszínre volt festve, ez valamiért mára eltünt. Veszített vele a közönség!. . . 
A második képen egy Vezér úti szépség látható. Ja, ballusztrád a divat! A Versailles-i kastélyon nincs ennyi,lehetne vinni oda innen. Az épület mérete igen jól átgondolt, sehol a közelben nincs egy ilyen baromi tömeg, ezért is van, hogy a szem egyszerüen képtelen megkerülni, pedig igen szeretné!. . . Vajon ki lehetett a tervező és ki engedélyezte az önkormányzatnál a terveket? Megvan még az engedélyük, az állásuk? . . . 
Az utolsó kép aztán mindennek a teteje, szó szerint is! Ez a zuglói Vajdahunyad vár ! (Szintén a Vezér úton.) Ez valami versenynek a győztese lehetett: ki tud egy épületre több tornyot, kupolát rakni, hogy még le ne dűljön, ki tud mindemellet legtöbb szintet zsúfolni egyetlen padlástérbe és még kérdezhetnénk a legekre. . .Nekem leginkább az egyelen négyzetcentimétert sem kifelejtő "igazi" kőburkolat tetszik, ilyet Budapest területén még nem láttam, de azt hiszem, máshol sem. (Ha elárulom, hogy minden egyes, hat milliméter vastag valódi kő kőlap 870millió Ft.ba kerül, akkor könnyen megérthető az építtető szándéka!. . . Díjazzuk is!)
Tervező és engedélyező, mint fenn, bár itt már a köztörvényes bűn lehetősége is felmerül. Ki tudja miért, az épület nagyrésze évek óta lakatlan. . .

 

Szombaton Francia Kirakodóvásáron voltunk, ezt eddig minden évben a Francia Intézet rendezte, idén nem, a helyszín is változott, a rakpartról a Millenárisra került át a rendezvény. Úgy alakult, hogy mindketten kint voltunk, de külön-külön, így a beszámolónkat is külön olvashatjátok.

Így látta Panka:

Már az lehangoló volt, hogy a Millenáris pangott. Nem mintha nagy tömegre vágynék, sőt. De még a pavilon is nevetségesen kevés volt, csakúgy, mint az érdeklődő. Miután körbesétáltunk (ami nem tartott túl sokáig) már azt is láttam, hogy miért.

Nem tudom, ki hogy van vele, én úgy éreztem, átvertek. Egy ilyen "Francia Nap"-nak nemcsak arról kéne szólnia, hogy az érdeklődők vásároljanak, (azaz sok pénzt hagyjanak ott), hanem arról is, hogy valami olyat kapjanak, amihez egyébként nem jutnak hozzá. Lehetne jó zene, szép fotók, divatbemutató, filmrészletek, francia nyelvű könyvek, francia akrobaták előadása, eredeti kézműves portékák (dísztányérok, színes üvegek, babák) nálunk nem kapható lapok, esetlegesen olyan újdonságok, amik a forgalomban még nem kaphatók, és itt a vásáron debütálnak a magyar piacon. Azért, hogy aki idejön, úgy érezze, megérte eljönni, mert olyan dolgokat látott és vásárolhatott, amikhez egyébként nem jut hozzá. Na ilyen érzésem nem volt. Sőt. Átlagos bevásárlóhelyen kapható termékeket vásárolhattam meg, közel ugyanannyiért, miközben mindenhol azt mondták, hogy akciós. Nevetséges. Az egyik standon kettőt fizetsz, hármat vihetsz kávé volt, ami lejárati dátum szerint három héten belül lejár. Amikor szóvá tettük, csak csodálkoztak. ...

De nem ez volt a fő gond, elvégre ilyen helyre nem nyerészkedni megy az ember, hanem bámészkodni. De a tűző napon felforrtak a borok, a kóstolásra kínált sajtok szinte maguktól másztak, ebben a hőségben az embernek nem igazán volt kedve kóstolgatni meg nézelődni. Talán mégiscsak jobb helyszín volt mindehhez az árnyas, szellős Dunapart.

Nagy csalódás volt. Viszont este visszamentünk, akkor volt lángjáték - igaz csak pár percre, de ez tényleg jó volt és különleges, nekünk nagyon tetszett. Nézzétek meg Ti is, sajnos a hang nem a legjobb (vigyázat, hangos!) de a lényeg remélem átjön. :-)

És így Manka:

Én minden évben ott vagyok ezen a vásáron, a mostanira is hetek óta vártam, és boldog-boldogtalannak magasztaltam egekig a vásár hangulatát, a sokszínű kínálatot. Aztán amikor megtudtam, hogy az esemény idén a Millenárison lesz, egy kis kétely felmerült bennem, mert bevallom, én nem nagyon szeretem ezt az egyébként sokak által kedvelt helyet. Az okát megmondani nem tudnám, de hát nem vagyunk egyformák; ami tetszik az egyiknek, nem a másiknak... Egy szó, mint száz, vártam, reklámoztam, aztán jól megbántam. Valójában én szégyelltem magam azért a semmiért, ami fogadott; a kuszaságért, az esetlegesen elhelyezett szénakazlakért, amire elvileg le lehetett ülni, gyakorlatilag nem, mert kevés volt belőlük, azok is a leglehetetlenebb helyre lettek kitéve; a szánalmas kínálatért, ami kimerült a már említett kávéban, mosóporban, és az egyébként minden éjjel-nappaliban kapható (és egyébként tényleg nagyon finom!!) Bonduell csemegekukoricában. Én úgy terveztem, hogy beszerzek egy szép fonott táskát, amit egyébként minden évben elhatározok, de valamiért sosem kerül rá sor ... hát idén sem, felhozatal hiányában.

A nap egyetlen pozitívuma a Chez Daniel volt. Ez a francia étterem minden évben ott van a vásáron és kínálja a remekebbnél remekebb francia finomságokat. Idén ugyan az ő kínálatuk is kissé szegényesre sikerült, ennek ellenére ugyanolyan finom volt minden, mint a megelőző években. A kiszolgálás ugyan hagyott némi kivetnivalót maga után, de ezen már meg sem hökkentünk a többi sátor, és azok kínálata láttán.

Nem tudom, jövőre lesz-e még Francia Nap, egy azonban biztos: a várakozás továbbra is meglesz, de egy rossz élménnyel és rengeteg kétséggel fűszerezve.

Panka_ 2011.06.30. 08:05

Párisi udvar

Sokunk nagy kedvence a Párisi udvar a város egyik legszebb, legkülönlegesebb épülete, melyet belül és kívül egyaránt érdemes megcsodálni. Hacsak nem rohanok nagyon, mindig bekukkantok, vagy átsétálok. 

Pár éve kívülről is alaposabban szemügyre vettem, és akkor vettem észre, hogy hihetetlen, szürreális mázas kerámia figurák díszítik az oldalát, melyek kis réseken keresztül bújnak ki az épületből. A Jégbüfé előtt felnézve a legizgalmasabb, már-már Alien filmeket idéző, ámulatba ejtő a látvány.

Szomorú látni, hogy az udvar elhagyatott, sötét, koszos, húgyszagú. Ha azt mondom, jobb sorsra lenne érdemes, akkor nagyon finoman fogalmaztam. Más európai városokban is láthatunk hasonló épületeket, Milánóban, Rómában, Barcelonában. Ezeken a helyeken azonban belül csodás, fényes üzletek és kávézók vannak, emberek nyüzsögnek és pezseg az élet.

Az első ehhez a helyhez köthető emlékem valamikor a rendszerváltás idejéről való, akkor még volt bent néhány bolt, talán emlékeznek néhányan, a nagy hologrammos, ahol a kirakatban egy hatalmas háromdimenziós pók volt – igazi nagyszám azidőtájt. De volt táska-, könyvesbolt, és utazási iroda is. Ez utóbbinak sajnos még ma is látható nyomai vannak, az iroda egykori helyén ma is IBUSZ táblácskák díszelegnek, még a külső homlokzaton is, a Petőfi Sándor utca felőli sarkon (gondolom, ott lehetett a bejárat, bár erre már nem igazán emlékszem).

Igazából nem értem, ha megnyitáskor kötelezni lehet egy céget, hogy mindenféle formai, anyagi és szakmai elvárásnak megfeleljen, akkor miért nem lehet a zárást – csődeljárást is néhány alapvető dologhoz, például az épületen elhelyezett táblák eltávolításához kötni. Miért nézzük még 20 év után is rég nem létező cégek poros, pókhálós, rozsdás tábláit, kiégett neoncsöveit? (nemcsak itt, máshol is) Vagy ha már ez így van, a főváros, vagy a kerület miért nem gondoskodik ezek leszereléséről, és a műveletek kiszámlázásáról (már amennyiben persze még van kinek)?

Visszatérve az udvarhoz, nem nagyon értem a Kígyó-udvar nevű formációt sem, amely egy kis folyosón köti össze az udvart a Haris közzel. Ennek a stílusa egészen más – bár erről lehetne vitatkozni, hogy szép-e vagy sem, szerintem izgalmas látvány a fehér lemezes álmennyezet, mára igazi retró ez is. Azonban a két stílus találkozása – noha alapvetően kedvelem, ha különböző stílusok keverednek – itt borzalmas. Azt hiszem a leginkább az zavar, hogy ebbe az egzotikus, keleties, kézműves, finom látványba valami olyan türemkedik be megállíthatatlanul és bántóan durván, amely színben, anyagban és formailag egyáltalán nem passzol.

Jó lenne valamiféle rehabilitáció – de ebbe bele sem merek igazán gondolni... Lehetne mondjuk, hogy az egész udvart felújítják, az üzlethelységeket kiadják, és a Kígyó-udvar felőli kaput valamilyen optikai tuninggal eltüntetik – oly módon, hogy az átjáró megmaradjon, látványa azonban ne zavarja az udvar összképét. Gyanítom, hogy ennek realitása mostanában igen csekély, illetve, hogy mindez összefügg azzal az egyszerű gyakorlati ténnyel, hogy ki az aktuális tulajdonos, és hogy neki milyen tervei vannak (és milyen anyagi fedezete).

_Manka 2011.06.21. 18:20

Ha én festő lennék...

Sokszor tűnődöm el azon, hogy ha az Élet másképp alakul, máshol, mások hatása ér, akkor vajon hol lennék most, mit csinálnék. Nem titok, a művészetek nem állnak messze tőlem, magam is tizenkét évig koptattam különböző zeneiskolák és végül a konzervatórium padsorait és koncerttermeit, tanultam művészettörténetet, apai részről csekély, de annál lelkesebb rajztudást örökölve próbálkoztam festéssel, majd a folyamatos kudarc következtében gyönyörű albumok még gyönyörűbb festményeinek másolása mellett döntöttem (lássuk be, mindenki legnagyobb örömére), kritikai érzékem pedig már egészen kicsi koromban megmutatkozott rosszul öltözött nénik és bácsik kíméletlen kifigurázásában. Szóval, ha választani lehetne különböző életek közül, amit az ember kipróbál, mert valamiért vonzónak talál, akkor én egyszer biztosan festő lennék, ebben a gyönyörű műteremházban élnék és alkotnék a Gellért-hegyen, a Kelenhegyi út és a Mányoki út sarkán.

Mindig szerettem ezt az épületet, vonzott nemcsak az a tény, hogy az általam olyan nagyon csodált szecesszió egyik gyönyörű képviselője, hanem az a titokzatos világ is, amit falai mögé képzeltem, festőkkel, modellekkel, bohém alakokkal és persze romantikus szerelmekkel. Egy olyan hely, ahol a magyar festészet legnagyobbjai is megfordultak és alkottak életük egy szakaszán, nem is szülhetett volna más gondolatokat.

Aztán felnőttként persze utánaolvastam és megtudtam, hogy ez a ház bizony nem is ide készült, hanem a hatodik kerület Kmetty utca 29-31 szám alatt lévő telekre, ám mivel a városi közgyűlés nem szavazott örök bizalmat a műteremháznak és a jövőben benne alkotó, bizonyosan léha és semmirekellő művészeknek, egy hirtelen elhatározással a Gellért-hegy oldalába helyezték át a terveket. Itt kezdődött meg az építkezés és 1903-ban át is adták a szecesszió minden jellegzetes jegyét magán viselő épületet, ahol az elmúlt hatvan év során többek közt Herman Lipót, Kerényi Jenő, Czóbel Béla és Kokas Ignác is alkotott.

Az épület, bár a 20. század hozzá sem volt kegyes, egészen jó állapotban van, a pár évvel ezelőtti sülyedést megállították, szépen rendbe hozták, legalábbis kívülről, mert bentről sajnos még nem volt alkalmam megcsodálni. Ha jó figyel az ember, akkor a hatalmas ablakokon bepillantást nyer a most is művészeknek otthont adó tágas műtermekbe, a Kelenhegyi úti oldalról például egy hatalmas szövőszék vonalai látszanak. Bár a ház közel sem mondható túldíszítettnek, a szecessziós motívumokat szépen megőrizték. Sajnálatos azonban, hogy a kert elég elhanyagolt és a kerítés is bizony foghíjas helyenként, pozitívum viszont, hogy a kapu hívogatóan nyitva áll a kíváncsi tekintetek előtt.

Vadregényes és talán kevésbé rendezett, mint amilyen megépültekor volt, a Kelenhegyi úti műteremház még mindig kitűnik szomszédai közül azzal a különös, bohém hangulattal, melyet most is ugyanúgy áraszt, mint fénykorában. Ha festő lennék, én bizony itt élnék......

_Manka 2011.06.19. 20:31

Budai gyöngyszem

Amikor egy gyanútlan sétám során megláttam ezt a dizánj csodát, rögtön tudtam, hogy nem mehetek csak úgy tovább, hatalmas hiba lenne nem megosztani a látványt Veletek! Gyorsan előkerült a fényképezőgép és tudtam, hogy következő cikkem tárgya ez a budai gyöngyszem. Már maga a látvány annyi kérdést, annyi gondolatot vet fel, hogy nehéz akár egyet is kiragadni közülük, így megpróbálom a leglényegesebbnek tűnőket röviden összefoglalni.

Kezdjük az összképpel! Siralmas, borzalmas, szánalmas. Gettó-szerű, ahová földi halandó nem biztos, hogy be akarja tenni a lábát, nemhogy ott akarjon lakni. Pedig ez itt Bel-Buda, az I. kerület és szemmel láthatóan egy nem is olyan régen épült társasház, amolyan „új-építésű”, ahogy sokan hívjuk. Nem is lenne ezzel gond, ha nem lenne szinte felfoghatatlan a kontraszt az épület egyébként teljesen sablonos, tucat, ám mégis új jellege és a környezet lepusztult, elhanyagolt gyártelep összképe között. Persze tudjuk, van ez így egy fejlődő, megújuló, átalakuló városrész esetén. Az igazi gyöngyszem azonban akkor kerül elő, amikor tekintetünk, a hosszas és értetlenkedő pásztázás után az „új-építésű” teraszára téved.....

EZ MI???? WC, sufni, kamra vagy......csak nem szauna???? És igen! Egy igazi, házi szauna! Még ezzel sem lenne semmi baj, mert hát komfortérzetünk mégiscsak megkívánja így 2011 derekán, hogy egy fárasztó nap után, puha törölközőbe csavarva és egy pohár Martini kíséretében kislattyogjunk a teraszra és elücsörögjünk házi szaunánk meleg magányában, a baj ott kezdődik, hogy mindezt hol tesszük. Mindennek megvan a helye, amiről sajnos sokan, sokszor megfeledkeznek. A város közepén, legyen az erkélyünk bármilyen nagy is, nem építünk szaunát, hanem fát, virágot, bokrot ültetünk, asztalt és széket veszünk és beszélgetünk, jókat nevetünk vagy egyszerűen csak leülünk és elmélkedünk. Szaunázni pedig az uszodába vagy wellness központba járunk, ha nem engedhetjük meg magunknak, hogy kertes házunkban uszodát is építsünk.

Panka_ 2011.06.16. 08:50

Színek bűvöletében

A Metropolisnál továbbra is a színek vannak terítéken. A minap a 12. kerületi Győri út felé vezetett az utam, és ezt a csodát találtam. Az épület amúgy tetszene, de vajon ki és hogyan álmodta meg az ablakok körül látható csodálatos színkompozíciót? És vajon miért éppen ezzel kezdték a felújítási munkálatokat?

Ahogy nézegetjük a házat, egy kicsit az a benyomásunk támadhat, hogy itt az eredeti színösszeállítás is valami hasonló lehetett, azzal a különbséggel, hogy az egész ház kapott valamilyen színt, és így a színek frissessége egyensúlyban állt egymással, és valószínűleg szebb árnyalatokat választottak – ami tovább finomíthatta az összképet.

Jó lenne, ha a homlokzatot sikerülne egységesebbé tenni és valóban megszépíteni, mert jelen helyzetben ártatlan járókelőket büntet, nap mint nap.

_Manka 2011.06.08. 09:00

Mankalak

Ahogy előző cikkének bevezetőjében Panka is írta, ebben a rovatban olyan épületek szerepelnek majd, melyek talán csak számunkra bírnak jelentőséggel, mégpedig azért, mert hangulatukkal közel állnak hozzánk; bármikor boldogan költöznénk, ha valamilyen csoda folytán lehetőség nyílna rá.

Az én első lakom a Csaba utcában áll és hangulatával képviseli mindazt, ami számomra fontos. Ha pontosan meg kéne fogalmazni, miért is szeretem ezt a házat, nem biztos, hogy meg tudnám mondani, mert nehéz szavakba önteni azt az érzést, amit kivált belőlem. Eszembe jut a nyár, a nyugalom, az, hogy aki ebben a házban él biztos a nagyvilági művészek életét éli nagy vendégségekkel és egy langyos nyári estén könyvekről és az élet nagy kérdéseiről vitatkozik. A zöld zsaluk, a díszes kovácsoltvas erkélykorlát, a nagy francia ablakok és a kicsit rendezetlen, de épp ezért annál vonzóbb kert mind-mind könnyedséget, eleganciát sugároznak. Szeretnék itt élni.

Panka_ 2011.06.06. 08:35

Pankalak

Időnként annyira szép házakat lát az ember, hogy nyomban beköltözne, még ha csak egy hátizsákot vihetne magával, akkor is. Van egy pár ilyen csoda a városban, és hogy megosszuk veletek, új rovatot indítunk, aminek váltakozó címe lesz, Mankalak, illetve Pankalak, így mindketten közszemlére bocsájthatjuk ház-szerelmeinket. (Előre bocsájtom, nem lesz belőlük túl sok.)

Íme az első, a második kerületből.

Mikor először ráleltem, azonnal beleszerettem, majd elfelejtkeztem róla, hol is volt ez a gyönyörű ház, és hosszú séták során kerestem újra meg újra. Nemrég végre ismét rátaláltam, ezúttal már jól bevéstem az agyamba az utcát.

Az egész úgy ahogy van, meseszép, itt még a sárga sem zavar, egyrészt mert kellően fakó, másrészt meg mert illik az épülethez. A villa mérete pont jó, se nem kicsi se nem túl nagy, és a stílusa is hasonlóan kellemes, épp elég elegáns, de még véletlenül sem hivalkodó. Kiegyensúlyozott arányok, franciaablakok, légies kis erkélyek, ütött-kopott, eredeti spaletták. Az egész úgy ahogy van, kopottasan imádnivaló, én bizony örömmel laknék itt … és a függönyöket kívülről meglesve, úgy látom, hogy a szerencsések akik lakják, szintén tisztában vannak vele, otthonunk mekkora kincs.

_Manka 2011.06.03. 08:00

Bagatelle

Előző cikkemben a Hegyvidék egyik nemrég elkészült irodaépületéről írtam, mai cikkem tárgyának pedig szintén a XII kerület egyik régi-új gyöngyszemét, a tavaly megnyílt Villa Bagatelle-t választottam. Mivel ez nem gasztro blog, amellett, hogy mindenki kóstolja meg maga, a hely eme szépségeinek, különlegességeinek taglalását szakértő érzékekre bíznám. Lássuk hát magát az épületet!

 

A villa 1929-ben épült, a Szent Rókus Gyógyszertár tulajdonosa emelte maga és családja számára, majd a rendszerváltás környékén, ki tudja hogyan, és milyen ötlettől vezérelve, exkluzív sztriptíz bárrá avanzsált és hosszú évekig működött ebben a formában. A kíváncsi szemektől szinte teljesen elrejtve az ember nem is gondolta volna, hogy egy ilyen szépség bújik meg a Németvölgyi út egyik viszonylag forgalmas szakaszán. Ám tavaly, szerintem sokak meglepetésére és örömére teljes pompájában tárult szemünk elé az épület, ízlésesen felújítva. Ahogy legutóbb Panka is rámutatott, a budapesti épületek már-már hagyományosan a sárga valamelyik árnyalatában pompáznak, ha illik hozzájuk, ha nem, és ahogy a Paulay Ede utcában álló Pécsi Bőrgyár (és nyilván még sok más épület), úgy a Villa Bagatelle is az üdítő kivételek közé tartozik, mert fehér. Szokatlan is, mivel a környező épületek mindegyike a sárgának szinte ugyanazt az árnyalatát kapta.

A Bagatelle önmagában is megnyugtató látványához társult az új tulajdonos külhonban szocializálódott szépérzéke, ha élhetek ezzel a képzavarral. Amellett, hogy igyekezett a régit megőrizni és nem minden áron újra cserélni, ott, ahol erre mégis szükség volt, jó érzékkel választotta a minőséget. Ilyenek például a nyílászárók, a minden ablakon megtalálható napellenző vagy épp a tető, mely nem a szokásos piros, zöld vagy épp barna cserepet kapta, hanem a teljesen visszafogott és épp ezért elegáns szürkét. A kerítést még az eredeti, szépen felújítva, a pici kert pedig megőrizte a hatalmas fákat, ami szintén ritkaságszámba megy manapság.

Tetszik!

Panka_ 2011.05.31. 15:05

Zöld ház

A házfal színe nem egyszerű dolog.

A legnagyobb gondot talán az jelenti, hogy a belvárosi házak zömét, magántulajdon lévén, a tulajdonosok tartják karban, közöttük csak ritkán akad hozzáértő – építész, képző- vagy iparművész – aki az épület korából, stílusából, és már meglévő felületeiből (pl. kő, csempeburkolat) kiindulva megfelelő színkombinációkat tudna a tulajdonostársaknak ajánlani. Szomorú azt látni, hogy egy-egy belvárosi társasház lakói – a ház tartalékait felhasználva ilyen nagy kiadásra szánják magukat, majd rossz ötletek és döntések eredményeképpen a homlokzat megújul ugyan, de a színe és összhatása ronda, giccses, vagy csak simán unalmas. Az épület szépsége nem érvényesül, erejét veszti. A szerencsétlen színválasztás nemcsak a lakóházak esetében gond, hanem olyan épületeknél is, ahol üzlet van, vagy valamilyen egyéb tevékenység folyik. Ez esetben sokszor a korábban is említett „zoknieffektus” fordul elő, amikor a földszintet felújítják/lefestik (mindegy is, milyen színűre), a felette lévő szinteken azonban marad a régi lepukkant állapot.

Talán mert épen maradt műemlékeink zöme barokk – a sárga, mint a pompa színe került be a magyar köztudatba. Az igazán szép ház természetszerűleg sárga, lehetőleg zöld vagy fehér nyílászárókkal. Sajnos olyan épületeknél is alkalmazzák, ahol egyáltalán nem passzol, például bauhaus házaknál előszeretettel.

Kevés kivételtől eltekintve, szerintem általánosságban elmondható, hogy ha már bizonytalanok vagyunk, a ház fala fehér legyen vagy szürke, esetleg valamilyen natúr – krémes árnyalat, ezzel nem lehet nagyon melléfogni.

Szerencsére vannak üdítő kivételek, ahol szokatlan színt vagy színkombinációt használnak, és mégis jól. Pont ilyet láttunk a Paulay Ede utcában, a Pécsi Bőrgyár egykori épületét, melyet az aktuális tulajdonos rendkívül szépen újíttatott fel. Bátor színválasztás a zöld, és ez egy egészen kifinomult árnyalat, kiemeli a natúr kő és a fekete vas szépségét. A pasztell sárga ablakperemek barátságosabbá teszik az épületet, egyben oldják az épület szigorát. Színekben, formákban és anyagokban is szépen találkozik a városi polgári házak szépsége az ipari építészet korai elemeivel, az épület teljes erejében tündököl.

 

Nemrég fejezték be annak a palotának a felújítását, melyet az Oktogon mellett, az Andrássy úton, az 52. szám alatt fényképeztünk le. A végeredmény egyszerűen gyönyörú, persze maga a ház is kivételes, a tervező Schmall Henrik, Ybl Miklós egykori építésvezetője.

Ami engem személy szerint lenyűgöz, más esetekben is, amikor egy épület homlokzata nem vakolt, hanem a felületét maga a kő adja, amiből épült. Ettől sokkal nagyvonalúbb és eredetibb az összhatás, ráadásul szebben is öregszik, nem potyog a vakolat, és a kosz is valahogy egységesebben épül bele a felületbe, (ami a pesti felújítások gyakoriságát tekintve – lássuk be - igen hasznos).

Jó lenne minél több méltó módon felújított házat látni a belvárosban, meg persze a külkerületekben is ... :)

 

Forrás:

Gábor Eszter: Andrássy út, Városháza kiadó, 2002

 

_Manka 2011.05.06. 16:15

Irodaház a zöldben

Mivel gyakran járok a Hegyvidék vagyis a XII. kerület azon részén, ahol ez az irodaház áll, az elmúlt közel tíz év során volt alkalmam nyomon követni, miként alakult annak a területnek a sorsa, melyen cikkem tárgya, ez a hegyvidéki irodaház áll. Bevallom, hosszú idő után végre nyugodtan állapíthatom meg, hogy az épület és az azt övező zöld terület méltó környezetéhez. Az, aki látta anno a KDNP székházat, merthogy ez lenne az, az valószínűleg szintén örömmel veszi a régi alapokon, de már megújult, korszerű külsővel felépült új irodaépületet, melynek tervezésekor arra is volt igénye az építtetőnek, hogy az épület környezetéről is megfelelő módon gondoskodjon. Harmonikusan szép látványt nyújt a virágokkal teleültetett előkert, a pázsit és a környezetét visszatükröző hatalmas üvegtáblák összjátéka, mely utóbbi enyhít az egyébként terebélyes épület robusztus szerkezetén, légiességet és könnyedséget sugároz. Tudom, hogy vannak köztünk olyanok is, akik kevésbé lelkesek az e fajta épületek láttán, és akik számára összeegyeztethetetlen az irodaház és a harmónia fogalma, mégis megkockáztatom, hogy nagyon sokan örülnénk, ha sok hasonló kezdeményezés valósulna meg nemcsak itt, a Hegyvidéken, hanem Budapest szerte. Így legyen! 

Így semmiképpen se! Egy ideje nézegetem ezeket a külföldieknek készült információs – reklámozós pultokat, igazából mindegy is, hogy éppen a Citytour, vagy a Hop on – Hop off, vagy bármely egyéb szolgáltatóról van szó. Kevés kivétellel mind hasonló.

Jelen esetben nem is tudom, mi a zavaróbb, a fájóan sárga betűk színe a zöld háttéren, a márványminta a pozdorja lapon, a kifinomultnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető láncos biztonsági rendszer, vagy hogy az egész kifakult, szétesőben van, a felső lapjából kiállnak a csatlakozó tiplik. Vajon mi járhatott annak a készítőnek a fejében, aki e helyes kis guruló pultot elkészítette? Talán, hogy a márványminta jó lesz, az illik a belvárosi környezethez? Laminált lapon, kis gurulós taligán azért kevéssé hiteles, ez belátható.

A csábításnak ez a formája nemhogy nem csábít, hanem kifejezetten taszít. Biztosra veszem, hogy a taligához sétáló külföldiek nem a csodás mintától megigézve veszik igénybe a szolgáltatásokat.

Miért nem lehet mindezt jóval egyszerűbben? Miért nem lehet homogén színe, valamilyen kellemes látványú felirattal? Egyáltalán miért kell ez a kis taliga? Miért nincs egy tisztességes stand? Nem úgy van ez, hogy éppen a turizmusból élő cégeknek kellene leginkább a belváros arcát óvni, és a látványba nem belerondítani? ...