Noha a blog témája alapvetően a főváros, egy kis kitekintés sosem árt, nem baj, ha az ember tudja, merre hány méter, avagy hogyan csinálják mások. Ahogyan az egy korábbi bejegyzésből is kiderül, idén nyáron Bécsbe látogattunk. Bécs, mégha nem is szerezte meg szívemben az „álmaim városa” posztot, azért előkelő helyen áll, kedvelem. Nagyon is. Egy idei felmérés szerint a világ harmadik legélhetőbb városa, Vancouver és Melbourne után. (Budapest az 54. helyen áll, bár most nem erről szeretnék beszélni)

Minden évben ellátogatunk ide egy pár napra, igazi laza kikapcsolódás ez, kötöttségek és feszített program nélkül. Az emberek többsége nem is érti miért, a legtöbbjük járt már itt, és nem tartja nagy számnak. Kärtner Strasse, Mariahilfer Strasse, Schönbrunn, Shopping City Süd, talán egy kis Mozart, és be is fejeződnek az izgalmak. Pedig Bécs izgalmas hely, amely sok látnivalót rejt, olyan különlegességeket, amelyeket máshol nem találunk meg.

Az az igazság, hogy az egész városnak valami olyan finom rezgése van, tisztasága és európaisága, hogy az első napokban egy picit mindig úgy érzem magam, mint egy keletről érkezett barbár. Aztán az ember átáll erre a hangulatra, és sínen van a dolog.

A standard látnivalók mellett, még ha csak sétálunk is, biztos, hogy előbb vagy utóbb az osztrák jugendstil egy csodás épületébe botlunk. Idén Otto Wagner építész nyomába eredtünk, és csak ámultunk és bámultunk. Otto Wagner tervezte sok metrómegálló épületét (Karlsplatz, Ferdinánd híd, Schönbrunn), színházakat, villákat, nem mellesleg a budapesti Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát is. Ha valaki kedveli ezt a stílust, Bécs igazi kincsesláda a számára. Elautókáztunk a külvárosba is, 14. kerületbe, a Hüttelbergstrassera, ahol két Wagner villa is áll egymás mellett. 

A korábbi 1886-ban épült, historizáló neoreneszánsz, és jelenleg Ernst Fuchs festőművész családjának tulajdona, múzeumként működik, így be is lehet menni. A villát részben lakják is, így a bútorzat a család egyéni ízlését tükrözi – amely szerintem nem feltétlenül passzol a villa hangulatához, az összkép mégsem veszélyes.

A leglátványosabb tagadhatatlanul a télikert, itt nem csak az ólomüveg, de a padlóburkolat is izgalmas.

A másik 1912-ben épült, ez már a posztmodern előfutára. Jól látható a két épület építése között eltelt idő, a stílus letisztulása, a dekorációk minimalizálódása. A falsíkba olvadó majolika díszítést egyébként Klimt bácsi készítette. :-)

Ugyanezen a környéken található az Otto Wagner Kórház, mely felett, fent a dombtetőn a gyönyörű Kirche am Steinhof áll, lenyűgöző panorámával, és nem kevésbé lenyűgöző belső terével.

A túra végén még útba ejtettük a 23. kerületi Szentháromság templomot, amely a '70-es évek spéci darabja. A hangulata nagyon nem osztrák, egy szeles dombtetőn fekszik, és a legelső ami beugrik, amikor megpillantom: Stonehenge.

Az utóbbi időben újra divat a beton, én mégis egy picit idegenkedem tőle, de itt valahogy másképp működik. Ahogy belépünk, a belső tér hihetetlenül megnyugtató és védelmező, valahogy úgy érzem, mintha nem is betontömbök között lennék, hanem valami hatalmas barlangban. A nagy üvegtáblák kinyitják a teret – és bár én nem vagyok templomba járó ember, úgy érzem, jó lehet itt úgy hallgatni a lelkészt, hogy közben a tekintetünk a tájon kalandozik.

Az épület kívülről is működik, a hatalmas tömbök, mint egy nagy játszótér, arra invitálnak, hogy menjünk közelebb, másszunk fel, és lessünk be, mi is történik ott. Ennyire interaktív templomot még sosem láttam, sőt épületet is ritkán.

Cikkünket folytatjuk ... 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.